Elnevezés

A fényforrások egy speciális típusa a lézer. Neve, az angol laser betűszó a Light Amplification by Stimulated Emission of Radiation (magyarul: a fénykibocsátás indukált emisszióval) kifejezés rövidítése, ami a lézerfény létrejöttének sajátos körülményeire utal.

Előzmények

1831-ben a lézer fizikai alapjainak lerakásában Michael Faraday az elektromágneses indukció leírásával játszott fontos szerepet, majd James Clerk Maxwell az ún. Maxwell-egyenletek kidolgozásával. A XX. század elején újabb lépések születtek Max Planck kvantumelméletének (1900) és Albert Einstein fénykvantumel­méletének (1905) kidolgozásával. Ezek után megszületett Ernest Rutherford atomelmélete (1911), azonban a legfontosabb előrelépést Einstein hozta meg 1917-ben az indukált emisszió felfedezésével.


Albert Einstein

Megvalósítás

Bár Einstein 1917-es felfedezése az indukált emisszióról elvileg lehe­tővé tette a koherens fényhullámforrások létrehozását, az egyéb kísér­leti feltételek hiányában az csak fél évszázaddal később valósult meg. Ehhez a két világháború között elsősorban a spektroszkópia, a máso­dik világháború után a mikrohullámú spektroszkópia adott nagy se­gítséget. A lézerforrások elméleti alapjait két amerikai kutató, Charles Townes és Arthur Scawlow dolgozta ki 1957-ben. Az első működő lézerforrást Theodore Maiman készítette. Ennek aktív kö­zege rubinkristály volt, mely erős villanólámpával pumpálva rövid, vörös színű fényimpulzusokban működő lézersugárzást hozott létre.

Fejlődés

Ezt követően néhány éven belül felfedezték a legtöbb, ma is használt lézerfajtát. Bár a kutatók hamar felismerték hasznos tulajdonságait, de a gyakorlati szakemberek eleinte nem tudtak vele mit kezdeni. Ma már más a helyzet, a lézersugarat a legkülönfélébb feladatokra használják (kommunikáció, orvostudomány, katonai célok stb.). A lézerből, a különleges tudományos eszközből, köznapi jól használható műszer fejlődött ki.