A lézerek története Írta: Pap Olivér
Elnevezés
A fényforrások egy speciális típusa a lézer. Neve, az angol laser betűszó a Light Amplification by Stimulated Emission of Radiation (magyarul: a fénykibocsátás indukált emisszióval) kifejezés rövidítése, ami a lézerfény létrejöttének sajátos körülményeire utal.
Előzmények
1831-ben a lézer fizikai alapjainak lerakásában Michael Faraday az elektromágneses indukció leírásával játszott fontos szerepet, majd James Clerk Maxwell az ún. Maxwell-egyenletek kidolgozásával. A XX. század elején újabb lépések születtek Max Planck kvantumelméletének (1900) és Albert Einstein fénykvantumelméletének (1905) kidolgozásával. Ezek után megszületett Ernest Rutherford atomelmélete (1911), azonban a legfontosabb előrelépést Einstein hozta meg 1917-ben az indukált emisszió felfedezésével.
Albert Einstein
Megvalósítás
Bár Einstein 1917-es felfedezése az indukált emisszióról elvileg lehetővé tette a koherens fényhullámforrások létrehozását, az egyéb kísérleti feltételek hiányában az csak fél évszázaddal később valósult meg. Ehhez a két világháború között elsősorban a spektroszkópia, a második világháború után a mikrohullámú spektroszkópia adott nagy segítséget. A lézerforrások elméleti alapjait két amerikai kutató, Charles Townes és Arthur Scawlow dolgozta ki 1957-ben. Az első működő lézerforrást Theodore Maiman készítette. Ennek aktív közege rubinkristály volt, mely erős villanólámpával pumpálva rövid, vörös színű fényimpulzusokban működő lézersugárzást hozott létre.
Fejlődés
Ezt követően néhány éven belül felfedezték a legtöbb, ma is használt lézerfajtát. Bár a kutatók hamar felismerték hasznos tulajdonságait, de a gyakorlati szakemberek eleinte nem tudtak vele mit kezdeni. Ma már más a helyzet, a lézersugarat a legkülönfélébb feladatokra használják (kommunikáció, orvostudomány, katonai célok stb.). A lézerből, a különleges tudományos eszközből, köznapi jól használható műszer fejlődött ki.